Miért van az, hogy az ember lányának vannak zsánerei de hiába, mert nem is olyanba zakkan bele? Vagy ha talál egy majdnem olyat, akkor a másik félnek nem tetszik vmi.
Aztán ha rá akarok jönni, hogy mi is lenne a feladatom ebben az életemben, (mert szerintem több is van, hiszek a lélekvándorlásban, meg egy csomó mindenben) megakadok, mert azt tudom, hogy nem lennék jó arra, hogy tanítsak de arra se, hogy mindennap mindig ugyanoda menjek gürizni és hogy legyen vmilyen iszonyú nagy barom főnököm és keressem azt a pár forintot, amiből meg tudom venni a kis életem darabjainak egy részét, mert egy idő után már semmi nem fogja lekötni az agyamat, és olyan rozzant robottá válnék mint, amilyen eddig is voltam, amikor suliba kellett mennem, és ha arra kértek mondjak, vmi boldog emléket iskolás koromból, hát sajnos nincs, hiába töröm a fejem. Robot nem szeretnék lenni, akkor inkább a halál.
Terveim azok vannak, mint már mondtam talán. Sok is, túl sok. Az egész dologban az a legjobb, hogy egy ideje talán egyik listámon szereplő tervemen nem dolgozom, hanem próbálok valamilyen hülye elvárásnak megfelelni, aminek az ég világon semmi értelme, de ha nem tenném keresztbe fordult szemekkel néznének rám.
Ez alatt azt értem, hogy minek szerzem meg a röhejes tanári főiskolás diplomámat, amivel nem megyek semmire se, hogy utána munkanélküli lehessek(amit minden tanár a szemünkbe vág, hogy "úgyse lesz állásuk de azért jöjjenek és tanuljanak fölösleges dolgokat, hogy mi tudjunk miből megélni"), és talán pucolhatom egyik fejlettebb Uniós állam családjának a wc-jét vagy gyorsétteremben nyomjam az emberek kezébe a méreg kajákat, amikkel roncsolják magukat, és belőlük jóállású sebészek és fogorvosok élhessenek meg. Ennyi idő alatt, amíg ezt leírtam ide, ki tudja mennyi afrikai vagy más elmaradt ország gyermeke halt éhen, vagy fertőződött meg. Húúú kezdek kicsapongani, és gyűlölni a világot, ami nem jó dolog de sajnos eszembe jut ez is.
Tehát minek van értelme? Ha már tanulással töltöm az időmet, akkor érdemesebb lenne olyat tanulnom ami érdekel is, igen de ami érdekel az családom szemében furcsa(bár már beletörődtek elfogadták talán, mert most éppen az ő kívánságuknak teszek eleget), és lehetetlen, igazából bárki meghallja, hogy látványtervező szeretnék lenni, egyből vagy kimondja amit gondol vagy magában csendesen megjegyzi "álmodjál szépeket aranyom".Egyébként persze, hogy tök logikus, hogy esélyeim kevéskék. Mert ebben az országban az számít, ha beállok a sorba és magamba szippantom az elém dobott közhelyeket. Szerzek egy közgazdász diplomát, egy unalmas szürkemetál modern autócsodát, egy pasit akinek agya 70%át a hajára kent zselé teszi ki (a többit meg a létszükségleteihez szükséges agyidegek), és élem életem egy több millió forintos házban ami vagy sárga vagy a hányás egyéb színeiben tündököl, esetleg szülök két gyereket(remélhetőleg egészségeseket, a magyar egészségügy segítségével),akiket persze, hogy megszenvesztenék a magyar oktatási rendszerben, ahogy annyi mindenki megtette már.Ja és ha mindez összejön, akkor mondhatom magam boldognak és szerencsésnek. Semmiképpen sem önzőnek!
Ezekre a dolgokra nem vágyom, nem szeretném elérni őket.
De milyen jó lenne mondjuk Ausztrália déli partvidékén megmenteni a partravetődött bálnákat! Vagy egy rohadtul jó film látványvilágát megtervezni?! :) Imádnám! De mivel ez túl törékeny álom és annyirszor kimondtam már, sok minden nem fog belőle valóra válni, de ha hiszek benne, akkor talán a fele igen! :)
